Folytatván az Első lépések írásomat, ott hagytam abba, hogy találkoztam egy sráccal. Cseten ismertem meg és vele megtörténtek a dolgok. Érdekes, hogy emellett nagyon jót beszélgettünk, olyan érzésünk volt, mintha már régebb óta ismernénk egymást. Elkezdtünk találkozgatni, egy idő után már nem csak lakáson, hanem azon kívül is csináltunk mindenféle programot. Egyre jobban közelebb kerültünk egymáshoz. A kapcsoltunk végül érdekesen alakult, mert én nagyon szerelmes lettem, de ő meg szeszélyes természetét nézve, nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy komolyabb kapcsolatba kerüljünk egymással. 9 hónapig ment a se veled se nélküled, míg végül megegyeztünk, hogy ennek sajna nincs értelme, mindenki menjen a maga útjára. Időközben viszont nagyon megszerettük egymást és nem igazán sikerült kiszállnunk egymás életéből, így a mai napig beszélünk egymással, néha találkozunk.
Nagyon nehezen fogadtam el, hogy én beleszerettem egy srácba. Először tagadtam magam előtt, hogy ez nem fordulhat elő, ilyen nem történhet velem. Napok teltek el, míg feküdtem a sötét szobába, nem csináltam semmit, csak gondolkodtam. Éhesen a hűtőhöz botorkáltam, percekig néztem a tartalmát, majd komotosan becsuktam és visszafeküdtem. Nem sok mindenkivel beszéltem, ha hozzám szóltak, támodóan léptem fel. Nem igazán értette a környezetem, hogy mi van velem.
Aztán eljött a pont, hogy komolyan leültem és papírra - igazándiből wordbe :) - vetettem gondolataim, érzéseim és rá kellett jönnöm, hogy szerelmes vagyok. Egy srácba. Eljött a pillanat, hogy bevalljam magamnak: meleg vagyok. Eddig ez ilyen szinten nem merült föl, de most már kár lett volna tagadni.
Azzal, hogy tisztába raktam magamban a dolgokat, elfogadtam a tényt és ráadásul ezt egy szerelem közepén, úgy éreztem kár tovább titkoloznom és ha kell, felvállalom, hogy vele vagyok.
Először a hugomnak mondtam el, majd a legjobb barátomnak. Szerencsére mindketten nagyon jól fogadták, megértőek voltak, kiváncsiak és segítőkészek. Úgy éreztem, hogy ezek után, akiket még barátaimnak tartok - nem sok van, pár emberről van szó -, nekik is kitárulkozom. Mondhatom, hogy tényleg szerencsés ember vagyok, mert mindenki nagyon nyitott volt és megértő. Senki nem távolodott el emiatt, mindenki azt mondta, hogy szeret, mellettem áll és ettől a tényezőtől nem változik köztünk semmi.
A nehéz anyunak való kitárulkozás volt. Nála nem mertem könnyedén előjöni, bevallom mindegyik kitárulkozásomnál nagyon izgultam. Anyu érezte, hogy elakarom mondani és egy beszélgetés során előjött a téma és megbeszéltük. Azt mondta sejtette, nehéz volt elfogadnia, de most már tud róla beszélni, nyitott a dologra, ha kell szívesen megismeri, csak azt kéri ne faljuk egymást előtte. Végül erre nem került sor, hogy bemutassam neki, a párom nem szerette volna felvállalni magát és én ezt tiszteletben tartottam.
Volt azóta néhány kapcsolatom, de egyik se olyan komoly, hogy én bemutassam bárkinek is. Remélem idővel megtalálom azt az embert, akit felvállalhatok, akivel boldoggá tesszük egymást. Addig is probálkozom, ismerkedem, kevesebb sikerrel, de amint tudjuk a remény hal meg utoljára. Bár néha nagyon elegem van az egészből és feladnám, de talpra állok és eddig még mindig sikerült folytatnom az utamat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése