380. A Művész és a tengerész

A tumblinak köszönhetően több emberrel is beszédbe elegyedtem. Volt, aki nálam kezdeményezett, de legtöbbször én írok rá másra. Nincs különösebb célja ezeknek a beszélgetéseknek. Egyszerűen egy "közösség" tagjai vagyunk és csak úgy dumálgatunk mindenféléről. Van, aki válaszra sem méltat, van, aki max visszaköszön, de utána már nem ír, vannak olyanok, akiknek napokba telik vissza írni három szót és vannak azok, akik szívesen és érdeklődve állnak neki egy beszélgetésnek.

Az egyik ilyen beszélgető partneremet már régebb óta ismertem, távolról figyeltem élete alakulásait. Már régóta ír blogot. Nem voltam rendszeres követője, csak időnként vetett oda a sors virtuális naplójához és olyankor hosszasan ott tudtam ragadni. Amikor rátaláltam ezen az oldalon, elkezdtem őt követni. Ő meg visszakövetett. Megosztottuk egymás posztjait, lájkoltuk egymás "bejegyzéseit". Egy idő után ráírtam és egy több napon keresztül tartó hosszú beszélgetés lett az eredménye. Végül egy hirtelen jött spontán ötletnek köszönhetően megismerhettem őt élőben is. Egy hosszú éjszakába nyúló beszélgetést töltöttünk el együtt egy üveg bor társaságában. 

Ez a találkozó megihletett és ez a kis mese született belőle.

Felkapta a fejét a koppanásra és a hang irányába nézett. Nem látott semmit. Feltápászkodott és elindult, hogy megnézze, mi okozta ezt a zajt. A hajó orrához érve, megkapaszkodott és kihajolt. Ekkor látta, hogy egy Coca-Colás üveg sodródott a hajónak. Leereszkedett és megkaparintotta. Mikor kiegyenesedett, látta, hogy az üveg le van dugaszolva és egy papírtekercs van a belsejébe rejtve. Kihúzta a dugót nagy erőlködések árán, ujjával kipiszkálta a papírt. Szétnyitotta az összehengerelt tekercset, amin egy ceruzával írt szöveget talált.

"Drága Öltönyös! Sajnálom, hogy rég nem hallottam felőled! Úgy érzem örökre itt ragadtam. Se térképem, se iránytűm, se hajóm, se bátorságom. Legtöbbször csak fekszem a kunyhómban összegömbölyödve és nem érzek mást csak ürességet. Néha elábrándozom, hogy ott fekszel mellettem, magamba szívom az illatodat, érzem tested nyugtató melegét, csókod ízétől megrészegülök, csillogó szemeddel elvarázsolsz, mosolyoddal megérinted a szívemet és kedves szavaiddal simogatod a lelkemet. Ne haragudj, hogy sokat veszekedtem veled, hogy nem értettelek meg, hogy állandóan csak követelőztem és, hogy dühöngtem, amikor elmentél. Mostanában segít, hogy elfoglalom magam. Lerajzolom az itteni állatvilágot, lefestem a táj szépségét, lefényképezem a naplemente romantikáját, jelmezeket készítek a talált dolgokból, tárgyakat faragok a kidőlt fákból, hallgatom a tenger morajlását, bámulom a napsugarat, ahogy megcsillan a vízen és néha az ujjaimmal belerajzolom a mosolyodat a homokba. A minap azt álmodtam, hogy visszajöttél. Rám mosolyogtál és átöleltél. Azt mondtad, hogy itt maradsz velem. Örökre. Jól eső érzéssel ébredtem és egész nap csak mosolyogtam. Aznap elmentem sétálni a partra. Élveztem, ahogy a lágy szellő simogatta az arcomat. Olyan volt, mint amikor régebben te simogattad. Időnként reménykedem, hogy visszajössz. Bár tudom, hogy ez hiú ábránd részemről. Ez már a harmadik levelem hozzád. Elküldöm ezt is, hátha az egyiket megkapod. Abban reménykedem, hogy ha elolvasod, talán meggondolod magad. Örök szeretettel: a Művész."

A Tengerész miután elolvasta, leengedte a papírt maga mellé és csak nézett a végtelenségbe. Megérintették őt a Művész szavai. Tudta milyen érzés, amikor a másik az utolsó gondolata elalvás előtt. Amikor a másik többet jelent neki a világnál. Amikor ő a mindene. Egyszer ő is érzett így valaki iránt. Most újra felszínre kerültek ezek az érzések és gondolatok. Évek teltek el azóta, hogy szakítottak a Színésszel. Azóta nem tudott közel engedni magához senkit sem.

Mostanában volt valaki, aki felkeltette az érdeklődését. Pár hónappal ezelőtt ismerte meg a Pultost. Kedvessége, kisugárzása és mosolya megérintette a Tengerész összetört szívét, de nem engedett eddig a kísértésnek. Pedig a Pultos érezhetően szimpatizált vele. Nem úgy, ahogy a többi vendégével. Ez több volt annál. Nem azért volt vele kedves és mosolygós, hogy több borravalót kapjon tőle. Érdeklődött a Tengerész iránt, figyelt rá és meghallgatta őt. Hosszú éjszakákat beszélgettek át, a kellő pillanatban simogatta meg a kezét. Érintése jól eső érzéssel töltötte el a Tengerészt. Ilyenkor zavartan mosolyogtak egymásra.

Egyszer a Tengerész kólát rendelt és ropit. A Pultos kinyitott egy kólás üveget, szívószálat rakott bele, és amikor a Tengerész nem figyelt, egy szál ropit csempészett a szívószál belsejébe. A Tengerészt váratlanul érte a felfedezés és jót nevetett a tréfán.

Nemcsak a Tengerész mesélt magáról, a Pultos is adagolt információkat az életéről. Megtudta, hogy szülei vidéken élnek. Anyukája nyugdíjas és beteg apukáját ápolja. A húga rossz férfit választott és a drog útjára lépett. Keresetével próbálja segíteni szüleit és megvédeni húgát, de nem tudja minden lépését ellenőrizni.  A Tengerész a Pultos személyében egy értékes, gondoskodó embert ismert meg, aki olyan, mint egy igazgyöngy az óceán mélyén, akiért érdemes lemerülni és felhozni a felszínre, utána meg nagy becsben tartani.

Visszatette a papírt az üvegbe, ledugaszolta és egy erőteljes hajítással visszadobta a tengerbe. Nem akart útjába állni ennek a szerelmi vallomásnak. Nem szerette volna, ha miatta az üzenet nem ér el a célzott személyhez.

Nézte, ahogy távolodik az üveg a hullámok hátán. Izgatottan vert a szíve. Ha a Művész megadja magának az esélyt és nem adja fel, hogy szerelme visszataláljon hozzá, akkor ezzel a lehetőséggel ő is élni fog. Elhatározta, hogy meglátogatja a Pultost és megkérdi, volna e kedve egy hajóúthoz és egy piknikhez egy sziget partján. Remélte a Pultos igent mond az invitálásra. Izgatottan kormányozta a hajót a part felé egy szebb jövő reményében.