379. Egy utolsó próbálkozás

Ezt a vallomást azután írtam, hogy anno 2014 év végén vége lett a kapcsolatomnak egy héttel a tervezett összeköltözés előtt. Az akkori párom az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy mégsem folytatja velem az útját. Pedig előtte együtt festettünk ki, jártunk a nagy bútoráruházakat kanapét keresve, néztük ki a vékony okostévét a nappaliba. Úgy éreztem, hogy egy utolsó esélyt megér egy ilyen vallomás megírása. Elküldtem neki és miután elolvasta, kis időt kért majd pár nappal később jelezte, hogy találkozzunk. Átbeszéltük a dolgokat és végül abban maradtunk, hogy külön folytatjuk. A minap rátaláltam a gépen erre az írásomra és hosszas tépelődés után úgy döntöttem, hogy megosztom a nagyérdeművel. Fogjuk fel úgy, hogy ez egy újabb egy rövid novella a billentyűzetemből.

Volt egyszer egy fiú, aki élte világát. Nem volt ő se költő, se író, se dalszerző, se festő, se vadakat terelő juhász, se izmos kocka hasú kirakatbábú, se szélmalmokat kergető hősi lovag. Csak egy fiú volt, aki már nem hitt a végzet mágikus erejében. Hiszen tudta, hogy minden mágiának ára van.

Eljött a május, a szerelem hónapja és egy zajos estén a fiú elé állt a srác és azt mondta neki: „Figyellek már egy ideje a bárpultnál állva és megtetszett nekem a kék szemed, a nyúlánk tested és az egoista lényed.” A fiú erre csak annyit tudott válaszolni: „Te is tetszel, baszki!” Mindkettőjük szívét és lelkét átjárta az a jól eső érzés, hogy bizony mondom néktek, ilyen szépet még senki nem mondott nekik.

Kézen fogva sétáltak az éjszakában, megittak pár Sommersbyt az Erzsébet téren, bekukkantottak az állatkerti tigrislakba, megmártóztak a Balaton vízében, bekaptak néhány falatot a Vapianóban, a Libegőről csodálták Budapest szépségét, Madárfészket néztek a kanapéról, táncoltak az ördöggel sápadt holdfénynél, kérdezgették egymást, hogy „ki érti eztet?”, csókot loptak egymás ajkairól és titkosan paskolták meg egymás popsiját a liftben mások előtt.

A srác szerette a fiút. Csillogó szemmel tudott ránézni, leste minden gondolatát, aggódva figyelte szénanátháját, főzött neki, cirógatta őt, szerette a humorát és csókjainak finom ízét.

A fiú is szerette a srácot. Pajzán verseket írt neki, mosolyt csalt az arcára, virágokkal halmozta el, elé ment a munkába, csak hogy láthassa őt. Szerette a srác nevetését, csillogó szemeit, az illatát, az okfejtéseit, a gondolatait, az érzelmeit, és önmagát is, aki emellett a srác mellett lehetett. Önbizalmat adott a fiúnak, visszaadta hitét, hogy még mindig kell ő valakinek, még mindig van remény, még mindig lehet boldog.

Tervezték a közös jövőt. Tervezték, hogy 40 év múlva, hogyan is fognak egymás idegeire menni. A fiú szerette volna, ha a srác még 40 év múlva is az idegeit fogja roncsolni és szerette volna, ha a srácot még akkor is meg tudja nevettetni.

Így elhatározta, hogy egy szép napon, lehet az áprilisban lágy szellővel, vagy októberben hulló falevéllel, de mindenképpen megkéri a srácot, idézve a híres költőt szabadon átköltve:

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked

Szerelmem rejtett csillagrendszerét;

Egy képben csak talán, s csupán a lényeget

Szeretnéd e velem leélni az életed?”