Reggel 6-kor mikor az ébresztő megszólal, álmosan magamhoz térek, benyomom a szundít, tudom, hogy van még 10 percem. Ilyenkor mindig felvettük a kiskifli-nagykifli alakzatot Tökfejjel. Elhangzott egy Jó reggelt köszöntés, egy finom kis puszival. Átölelve magamba tudtam szívni az illatát, kezemen éreztem a bőre melegségét. Ilyenkor ő mindig hátranyúlt és megsimogatva a reggeli meredésemet, csak annyit mondott: De finom!
Napok óta nincs meg ez a rituálé reggelente, nem tudom magamba szívni az illatát, nem érzem a bőrét az ujjbegyem alatt, nincs De finom simogatás. Nem készülünk álmosan együtt reggel, nem mosolygok már rá a fürdőszobában, hogy Jaj, de szép itt valaki. Nem készít nekem elvitelre reggelit, nem indulunk el együtt a munkába, nem mosolygunk álmosan ágymásra a metrón, búcsúzásnál már nincsenek lopott érintések. Nem beszélünk telefonon napközben, nem jönnek esténként a viber üzenetek megállíthatatlanul csipogva, nem röpködnek a szívecskék...
Nem nevetünk már fel együtt egy poénon, nem húzzuk egymást egy szituációban. Nem hangzik már el, hogyan fogunk 40 év múlva egymás idegeire menni, nem tervezzük már együtt a közös jövőt, hogy miket kellene együtt csinálnunk.
Értetlenül állok/ülök/fekszem/járok ez után a szituáció után. Nem értem, hogy tudtunk egyik napról a másikra ide eljutni. Beszélgetek a családommal, a barátaimmal, hátha valaki meg tudja magyarázni mi is történt most velünk. Eddig még nem mondott senki semmi okosat, csak mindenki döbbenten áll az egész előtt.
Sokszor csak ülök és nézek ki a fejemből és közben szól a mi dalunk, a fejemben... a fülemben, a szívemben... a lelkemben... azon kapom magam, hogy dúdolom vagy néha felcsendül a youtube-n...
Marc Anthony: You Sang to Me
