Milyen érdekes az élet!? Vannak emberek, akik úgy állnak az élethez, hogy ha történnek rossz dolgok, akkor örülni kell a jónak, mert az jár a rossz után. Mások úgy vélik, hogy ha jó történik veled, akkor valami rossz is elő fog jönni. Az első az optimista felfogás, a második pedig a pesszimisták hozzáállása. Minidg is optimistának tartottam magam, de a történtek alapján bevallom azt hiszem inkább pesszimista lettem.
Adva vagyon, hogy tavaly karácsony előtt átszervezések miatt elvesztettem az állásom. Januárban megismerkedtem egy sráccal, akivel összejöttünk és nagyon jól meg voltunk. Mellettem állt az álláskeresés nem könnyű időszakában. 4 hónapig tartott, mire el tudtam helyezkedni. Elindult az új karrierem, és beindult az is, amin január óta dolgozom, hogy az egyik álmom valóra váljon és májusban úgy nézz ki, hogy jó úton haladok. Bevallom tartottam, hogy a jó pár jó dolog után nemsokára megkapom a számlát az élettől. Múlt hét szerdán meg is érkezett. A számlán a párom volt. Elvesztettem őt. Egyszerűen ezt nem bírom most feldolgozni. Volt egy problémánk, ami nem hétköznapi, elég speciális, küzdöttünk, hogy megtudjuk oldani, de sajnos ő feladta, én még küzdöttem volna. Szerettük egymást, még most is meg van ez az érzés kettőnk között. De ő elengedett, mert nem akart tovább bántani, kínozni. Pedig én maradtam volna a végsőkig, hisz ha az ember szereti a másikat, akkor kitart mellette jóban rosszban, akkor is szereti a másikat, ha néha büdös, ha néha rossz kedvű, ha olykor hisztis, vagy ha felszed pár kilót, ha reggel elaludt hajjal ébred, ha a munkája miatt egy kis kösz kerül a körmei alá. Sajnos a depresszió egy olyan ellenség, ami alattomos, hirtelen támad és lassan, de biztosan mérgez.
Jelen pillanatban úgy érzem, hogy ütnöm kell valakit, amíg nem fáj neki is úgy, ütnöm kell, hogy fájjon, hogy neki is fájjon így.
Ezt most kicsit ki kellett írnom magamból... valahol még reménykedek.. hátha... hátha felhív és azt mondja... hiányzom neki... kezdjük újra...
